Az évszakváltás átmeneti időszak, amely sok szorongást, aggodalmat és stresszt hozhat. Hirtelen egészen más feladatokban és tempóban találhatjuk magunkat a nyár üteméhez, ritmusához képest. Miközben lehet, hogy több egyedül töltött időre lenne szükségünk, hogy feldolgozzuk és átgondoljuk az átmenetet és a folyamatban lévő változásokat. Hogyan találjunk horgonyt az ősz sodró, áradó teendői között?
Átmeneti folyamaton megyünk keresztül, amikor egyik helyről a másikra utazunk, vagy költözünk. Esetleg karriert váltunk, vagy egyszerűen csak nagyobb értelmet vagy célt keresünk az életünkben.
Amikor valami már véget ért, de az új még nem kezdődött el, a köztes térben kényelmetlenséget, káoszérzést, diszharmóniát és heves érzelmeket, például félelmet és szorongást tapasztalhatunk. Ennek az az oka, hogy feloldódtak a környezetünkben lévő struktúrák és megszokott rutinjaink. Ezek stabilizáltak minket és segítettek állandónak érezni magunkat és a környezetünket. Ez az átmenetiség űrt és kiterjedt teret hagy az ismeretlennek, ebben az űrben pedig attól félhetünk, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, és mi fog ezután történni. Ilyenkor szeretnénk gyorsan leföldelni magunkat, és megtalálni a biztonság vagy a kényelem érzését.
Életünk átmeneti időszakaihoz hasonlóan az évszakváltások, és maga az ősz is egy átmenet, amelyben hasonló érzéseket, több szorongást és stresszt tapasztalhatunk. Ezek az ötletek segíthetnek az évszakváltás hozta stresszkezelésében, és horgonyt találni az ősz gyakran áradó teendői és pörgő napjai során.
Az élet doboza
Talán az anyaméhben töltött időszak az egyetlen, amikor még megélhettük, hogy testi-lelki fejlődésünk a saját természetes módján, ütemében zajlik, és semmit nem kell tennünk azért, hogy biztonságban legyünk, gondoskodjanak rólunk, gyengéd elfogadásban részesüljünk, és megkapjuk azt, ami növekedésünkhöz szükséges. Ekkor még nem a cselekedeteink alapján kaptunk visszajelzést magunkról, hanem a puszta létezésünk is érték volt. Később aztán számos elvárással találkozunk az életben, és egyre inkább elfeledkezünk erről a fajta kezdeti bizalomról. Lassanként, ahogy növekedünk, az életünkben a cselekvés kerül túlsúlyba, a célok elérése, a folyamatos agyalás, tervezgetés, aggodalmaskodás, változtatni akarás. Amikor pedig nem sikerül „csinálni”, változtatni, még nagyobb stresszt élünk meg, és tehetetlennek érezzük magunkat.
Ősszel, amikor újra „beindul az élet”, különösen könnyen eshetünk a túlcsinálás csapdájába, ezáltal viszont – noha a szándékunk az, hogy irányításunk alatt tartsuk az életünket – egyre több minden esik ki a kezünkből. Maga a kontroll, vagy a túl sok aggodalom olyan dolgok miatt, amelyek nem a mi hatáskörünk alá tartoznak, sokszor szintén fölösleges stressz és energiapazarlás.
Julian Rotter amerikai pszichológus kontrollhely-elmélete szerint az emberek két típusba sorolhatók az életfelfogásuk módja szerint.
Az egyik a belső kontrollosokéba, akik szerint tetteik végül elvezetnek a vágyaikhoz, és minden csak rajtuk múlik, valamint a külső kontrollosokéba, akik fatalista módon úgy vélik, az események tőlük független tényezőkön múlnak. Természetesen ez a skála két végpontja, a kontroll helye változhat életünk során, és tapasztalatainktól függően elmozdulhat egyik vagy másik irányba. Míg a kívülre helyezett kontroll sodródást, a felelősség hárítását, áldozatiságot okozhat, addig a túlságos belső kontroll szintén negatív következményekkel járhat. Még azoknál a történéseknél is, amelyek nem tőlünk függenek, megélhetünk kudarcot, önhibáztatást, sőt szorongást, kiszolgáltatottságot.
A dolgok kontrollálni akarása ahhoz az illúzióhoz vezethet, hogy minden rajtunk múlik, mindent az ellenőrzésünk alatt tarthatunk, ez pedig kimerültséget és rengeteg stresszt okoz. Ezért időnként érdemes magunkat emlékeztetni arra, hogy hagyjuk, hogy bizonyos dolgok kiforrják magukat. Az elintézésre váró, vágyott, de nem csak rajtunk múló dolgokat akár fel is írhatjuk egy papírlapra, majd beletehetjük az „Élet dobozába” egyfajta gesztusként, és hagyhatjuk, hogy az élet a maga idejében majd megoldja azt. Bár ez a megengedés hozhat némi szorongást, aggodalmaskodást magával. Kipróbálhatjuk, mi van, ha nem megyünk ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal. Keresünk figyelmünknek egy horgonyt, például a légzést, amellyel a jelenben tarthatjuk magunkat. A kíváncsiság is lehet egyfajta hozzáállás, amivel a nem csak rajtunk múló dolgok elrendeződését figyeljük.
A helyreállító környezet
A történelem során sokan ösztönösen tudták, hogy a természetben töltött idő jót tesz nekünk. Például a buddhista szerzetesek meditatív gyakorlatokat végeztek gyönyörű szabadtéri környezetben. A korai várostervezők is rendelkeztek ezzel a belátással, és igyekeztek nagy parkokat beépíteni a városközpontokba. Míg intuitívan tudjuk, hogy a természetnek helyreállító, stresszkezelő ereje van, a tudomány ma már válaszokat is tud adni arra, hogy milyen előnyökkel járhat számunkra a naplemente, az óceán vagy a hegyek bámulása, egy parkban ücsörgés, vagy akár csak néhány perc egy szép kertre nyíló ablakban.
A figyelem helyreállításának elméletét Rachel és Stephen Kaplan dolgozta ki az 1970-es években. Az elmélet szerint nagy erőfeszítés a nyüzsgő városokban, a munkahelyen, vagy egyéb stresszes környezetben figyelni, azonban természetes környezetben szélesebb körben és erőfeszítés mentesen, spontán módon valósul meg a figyelem, és ellazultságot, nyugalmat hoz magával. Ez a fajta lecsendesedés és feltöltődés annak köszönhető, hogy a természetben létrejövő ingermező az idegrendszerünk számára az évezredek során otthonos, megszokott lett.
De mi tesz egy környezetet helyreállítóvá? Honnan tudhatjuk, hogy egy környezet segít-e ellazulni és megújulni?
A figyelem helyreállításának elmélete szerint négy kulcsfontosságú összetevő jellemzi a helyreállító környezetet. Az első a „távol lenni”, amely azt jelenti, hogy az ember elszakad a szokásos gondolataitól és aggodalmaitól. Ez elsősorban pszichés távolságot jelent, de nem árt fizikailag is elmozdulni, például sétálni a természetben.
A második komponens az elbűvölve lenni, amely abban áll, hogy a helyreállító környezet leköti a figyelmet anélkül, hogy azt egy bizonyos módon kellene összpontosítani vagy irányítani. A figyelmet lekötheti egy erősen stimuláló tevékenység, de ez általában nem ad lehetőséget az elmélkedésre vagy az önvizsgálatra. A természetben figyelmünket azonban kevésbé aktív vagy stimuláló ingerek kötik le. Ezek teret adnak az önreflexióra és lehetővé teszik az érzékek felébresztését is.
A helyreállító környezet harmadik összetevője az ismerősség és a koherencia. Vagyis fontos, hogy a környezetnek ne legyenek szokatlan vagy váratlan jellemzői. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ismernünk kell pontosan a helyet. Csupán azt, hogy a környezetnek eléggé hasonlítania kell azokhoz a helyekhez, ahol már jártunk, hogy ne érezzük magunkat veszélyben vagy kényelmetlenül.
Végül a negyedik, a kompatibilitási, összeegyeztethetőségi komponens arról szól, hogy élvezetet jelentsen a környezet, és ne essen kívül a belső motivációnkon, személyes preferenciánkon. Ha csupán külső okok miatt tartózkodunk az adott helyen, például sárkányhajózni megyünk csapatépítés gyanánt, de semmi kedvünk sincs hozzá, akkor valószínűleg nem tapasztaljuk meg a helyreállítást még akkor sem, ha a tevékenység a természetben történik. A túlságosan új, kihívást jelentő tevékenységek sem járulnak hozzá ahhoz, hogy feltöltődjünk.
Egy belső ház
A sok teendő közepette azonban nem mindig van kedvünk és lehetőségünk kimozdulni a természetbe. Ilyenkor segítségünkre lehet egy biztonságos hely, egy „elmemenedék”. Egy olyan mentális helyszín, amely pihentető a számunkra, ahová mentálisan visszahúzódhatunk, bármikor visszatalálhatunk. Noha ez némi gyakorlást igényel, a biztonságos helyre menni természetes és megnyugtató rutinná válhat. De hogyan alakíthatjuk ki magunkban ezt a mentális helyet? Nézhetünk pozitív érzelmeket keltő régi fényképeket, könyveket, folyóiratokat, műalkotásokat is inspirációként. Feltehetjük a kérdést: hol érezzük magunkat jobban: egy természetes környezetben, vagy inkább egy épületben? Vannak olyan idézetek, versek vagy történetek, amelyek megnyugtatnak?
Az energikus, mozgalmas helyeket vagy a nyugodt és elszigetelt rejtekhelyeket részesítjük előnyben? Volt-e olyan időszak az életünkben, amikor igazán boldognak éreztük magunkat? Hol történtek ezek az emlékek? Hány évesek voltunk? Mi tett itt minket boldoggá? Akár különféle szobákat is létrehozhatunk, amelyek különféle érzelmeket, témákat képviselnek. Kijelölhetjük, melyik szobába megyünk be egy stresszes nap után, ahol békére lelünk. Meghatározhatjuk milyen színű lesz annak a szobának a fala, ahová akkor vonulunk el, ha túlságosan sokat szorongunk.
Ha a biztonságos helyünk kint van, akkor lehet egy területünk a folyó mellett, egy a magas fán, egy másik a virágos mezőn. Amikor elvonulunk ide a stresszes világ elől, minden érzékszervünket is bekapcsolhatjuk, úgy érzékelve ezt a helyet. Itt akár minden megtörténhet: félelmeink, problémáink fizikai tárggyá válhatnak, formát ölthetnek, amelyeket akár el is dobhatunk, meg is semmisíthetünk belső házunkban.
Elmemenedékünk nemcsak egy vizualizált helyszín lehet, hanem minden olyan tevékenység, amely képes kikapcsolni kattogó elménket. A biztonságot nyújtó, pihentető külső és belső helyek látogatása, a rajtunk nem múló ügyek elengedése mind sokat tehet azért, hogy könnyebben vegyük az életünk és az évszakok hozta átmeneteket.
Szeptemberi ajánlott meditáció gyűjteményünk a slowtime.hu oldalunkról: Stresszcsökkentés
0 hozzászólás