Februárban sokan olyanok vagyunk, mint a kicsírázásra váró magocska a földben: szinte felrobbanunk türelmetlenségünkben, hogy végre életre keljünk. Ha úgy tekintünk a februárra, mint a felépülés időszakára, a harag és frusztráció is csökken az életünkben.
Bár már a tél végén járunk (sőt egyes népek, például a kelták számra február jelentette a tavasz kezdetét), mégis talán ez az a hónap, amikor a legtürelmetlenebbek, legelégedetlenebbek vagyunk. Vágyunk már a tavaszra, az „újjászületésre”, amihez azonban – a lelkünk mélyén magunk is érezzük, hogy – még fáradtak és kimerültek vagyunk.
Ezt a robbanás előtti feszültséget, állapotot úgy is elképzelhetjük, mint a virágmagok csírázás előtti állapotát. Vannak magok, melyeknek csírázás előtt nyugalmi időre van szükségük a fejlődéshez, sőt egyfajta hideghatásra, mígnem meg nem hasadnak és ki nem hajtanak. Ehhez, bármennyire is kis magocskáról beszélünk, hatalmas erő, kirobbanó feszültség kell. Februárban sokan magunk is ehhez hasonló állapoton megyünk keresztül, a türelmetlenség miatt is vagyunk frusztráltak. Hogyan tudjuk ezt a dühöt, agressziót úgy megélni, hogy közben se magunknak, se másoknak se ártsunk?
Mi a düh?
A düh alapérzelem, természetes, önvédelmi érzelmi válasz a bántásra, támadásra, az igazságtalanságra, megalázottságra, elhanyagolásra, elárultatásra, emberi jogaink nem tiszteletben tartására, vagy arra, ha valamilyen szükségletünk sérül, nem elégül ki. Az érzelem akkor is bekapcsolhat, ha a másiknak egyáltalán nem célja minket megbántani, de a mi értelmezéseink szerint mégis átlépte a határainkat. A düh segít, hogy nemet mondhassunk, meghúzhassuk határainkat. A legtöbbünkbe azonban belénk nevelték, hogy a düh nem helyénvaló, hogy elítélendő átélni és kifejezésre juttatni. Erre sokszor a rendszeres dühkitöréseink emlékeztetnek, vagy éppen az, hogy nem is vesszük észre, ha bántottak, megsértettek minket. Utóbbi esetben sokszor olyan élethelyzetekben is benne ragadhatunk, ahol nem bánnak velünk jól.
A düh egy mozgósító érzelem, amely segít abban, hogy sikeresen megküzdjünk az akadályokkal. Régen, mikor fenyegetésekkel kellett szembenéznünk a vadonban, ez az alapérzelem kellett ahhoz, hogy megharcoljunk az élelemért vagy akár az életünkért. Az idegrendszerünk azonban nem tesz különbséget aközött, hogy az életünk valóban veszélyben van-e, vagy csupán „civilizált” és bánásmódbeli fenyegetések, támadások érik, például egy támadónak tűnő mondat, e-mail vagy bármi más formájában, így ugyanazokat a mechanizmusokat működteti. Mivel azonban a dühöt sokszor nem tudjuk a másik felé megélni, vagy nem tanultuk meg kifejezésre juttatni, a „harcolj”-hoz szükséges energia bennünk ragad, a stresszválasz nem tud végigfutni az idegrendszerünkön, és csak gyűjtjük-gyűjtjük magunkban a haragot. Ez gyakran ingerültség formájában jelentkezik, túlságosan reaktívvá válunk, és végül mindenre pattanunk.
Sétáld ki a dühöt
Az ellenállás, ami leginkább düh, harag, frusztráció, toporzékolás, ingerültség formájában ölt testet, sok mindennek szólhat ebben a hónapban: a hidegnek, a sötétnek, a stagnálásnak, befagyottságnak megélt tavasz előtti, várakozós helyzetnek. Az ellenállás tulajdonképpen nem más, mint életenergia, és többféle testi érzet formájában jelentkezhet. Érezhetünk szorítást, feszülést, visszatarthatjuk a légzésünket. Mindezt tulajdonképpen azért, hogy megvédjük magunkat egy negatívnak értékelt élménytől.
Gyakran a düh megélése azért jelent számunkra nehézséget, mert belénk nevelték, hogy az érzés nem helyénvaló, nem szabad átélni, kifejezésre juttatni. Emiatt legtöbbször csak odáig jutunk vele, hogy értelmezni kezdjük. Pedig a dühnek fontos biológiai szerepe van: ahhoz, hogy a szervezet megvédhesse magát, életvédő energiákat kell mozgósítania. Ám egyáltalán nem kell másokba belekötnünk ahhoz, hogy kikönnyüljünk a düh feszítése alól. Fontos, hogy ezekkel a belső, sokszor bent tartott feszültségeinkkel ne maradjunk a monitor előtt üldögélve, mozdulatlanul, hanem használjuk ki a benne rejlő mozgósító energiát, kezdjünk el mozogni, menjünk el sétálni. Később, ha megtanultuk érezni, maradhatunk vele összekapcsolódva, és hagyhatjuk, hogy kifejezésre jusson a testünkben az érzet. Ha hajlamosak vagyunk elnyomni, amikor feljön a harag, vagy épp agresszívvá válni, fejezzük ki örömünket, hogy megjelent és azt, hogy gondoskodunk róla. Mondhatjuk azt, hogy „Harag van jelen. Gondoskodom róla”. Ezt a két mondatot köthetjük sétához vagy légzéshez is.
Mik a szükségleteim?
A harag és az azzal való munka fontos része az is, hogy tudjuk, milyen szükségleteink vannak, hiszen gyakran jöhetünk úgy dühbe, hogy nem tudjuk pontosan, milyen szükségleteink is sérültek. Alapvető szükségletünk a biztonságos kötődés, az elfogadás, gondoskodás, annak megélése, hogy „jó, hogy vagyok”. A másik szükségletcsoport alá tartozik az autonómia, a kompetencia, az „alkalmas vagyok” érzete. Ugyanilyen fontos a reális határok, keretek szükséglete, a rend, amihez igazodhatunk, illetve az érzelmek, szükségletek kifejezésének szabadsága, a spontaneitás, valamint a játék. Ha ezekkel tisztában vagyunk, mások és önmagunk felé is könnyebb közvetíteni, mire van szükségünk az adott helyzetben. A düh jó jelzőrendszerünk lehet arra, hogy jobban megismerjük igényeinket, ki nem elégült szükségleteinket.
Biztonság, elégedettség, kapcsolódás
Az ember három alapvető szükséglete a biztonság, az elégedettség és a kapcsolódás. Csakhogy evolúciósan úgy érte meg fejlődnünk, hogy sokkal inkább tanuljunk a fájdalomból, mint az örömből. Ezt nevezik negatív irányú elfogultságnak, amelyről Dr. Rick Hanson idegtudós azt mondja: agyunk tépőzárként tapad a negatívhoz és teflonként taszítja a jó gondolatokat. Magyarán jobban emlékszünk a rosszra, mint a jóra, kapcsolatainkban is több pozitív élmény kell egyetlen egy negatív semlegesítésére. Agyunk tehát szélsebesen képes negatív irányba kapcsolni a túlélésünk érdekében, ám ez az evolúciós előnyünk inkább hátránnyá válik a modern, életveszélyes helyzeteket kevésbé tartogató világunkban. Idegrendszerünket tehát trenírozni kell arra, hogy észrevegyük a jót, tanuljunk is belőle.
A negatív elfogultság kiküszöböléséhez a fentebb említett három szükségletünk kielégítésére kell törekednünk. A különféle flow-élmények, baráti beszélgetések, önmagunk alkalmankénti vállon veregetése rengeteget tud segíteni agyunk áthuzalozásában, és azon, hogy a helyzeteinkből való folyamatos „kivágyódás” helyett inkább belemerüljünk abba, ami van, megtaláljuk, ami már most is elérhető és elégedettséget nyújtó, más szemmel nézzünk rá a minket körülvevő, szokványosnak tűnő dolgokra. A pozitív élmények magunkba fogadása akkor jár a neurális hálózataink áthuzalozásával, ha ezeket minél többször átéljük, például rendszeresen meditálunk vagy hálát adunk, és hagyjuk, hogy átjárja egész lényünket az élmény. Magunk is tapasztalhatjuk, hogy amikor az elégedettség és jutalmazottság alapvető szükséglete teljesül, eltűnik a frusztráció.
Pihenés
Fáradtságból is fakadhat a harag és ingerültség, tél végére pedig igazán kimerültek lehetünk, leginkább akkor, ha nem szezonálisan éltünk, nem tartalékoltunk az energiánkkal, és ugyanabban a tempóban pörgettük a napjainkat, mint az év más időszakában. Egyértelműen kimutatták, hogy az alváshiány érzelmi reakciókat vált ki. Olyannyira, hogy egy kutatás rámutatott, egyetlen éjszakai alváshiány után az emberek az érzelmileg telített és teljesen semleges képekre is emocionális reakciót mutatnak. Alvás nélkül tehát nagyon nehéz különbséget tennünk olyan dolgok között, amelyek árthatnak nekünk, illetve amelyek nem. Agyunk ugyanolyan súlyt ad valami semlegesnek, mint az érzelmeket keltő, akár félelmetes dolgoknak, tehát elveszíthetjük a többé-kevésbé fontos információk szétválogatásának képességét. Ez rossz ítélőképességhez, valamint szorongáshoz, dühkitörésekhez vezethet, hiszen agyunk folyamatosan vizsgálja a környezetet fenyegetések után kutatva. Az alváshiány nemcsak idegessé vagy ingerlékennyé tesz bennünket, hanem agyunkat is fokozott éberségbe helyezi.
A február még mindig a kevesebb csinálás, több pihenés ideje. Az alvás fontos téli öngondoskodási gyakorlat. A hosszabb éjszakák is azt jelzik, ha eddig nem tettük, most ideje kicsit korábban lefeküdni, és lehetőség szerint napkeltéig aludni. Ha az időbeosztásunk nem teszi lehetővé a napkeltével ébredést, egy órával korábban lefeküdhetünk, különösen akkor, ha gyakran érezzük magunkat stresszesnek, szorongónak, fáradtnak vagy kimerültnek. Ezt a hónapot a legszorosabb kapcsolatunk táplálásával is tölthetjük, önmagunkéval.
Februári meditációs válogatásunk a slowtime.hu oldalunkról: Elindulás
0 hozzászólás