„Az inger és a válasz között van egy tér, és ebben a térben rejlik a mi szabadságunk, hogy megválasszuk a válaszunkat.” – Viktor Emil Frankl

Egy fárasztó nap után alig várjuk, hogy végre hazaérkezzünk, csakhogy sokszor az ajtón belül sem találunk nyugalmat. Zsonglőrködünk azzal, mit főzzünk vacsorára, ránk ömlik a házimunka. Amikor végre ágyba kerülünk, elménk továbbpörög, rágódni kezd azokon a dolgokon, amiket nem sikerült aznap kiviteleznie, és amikkel holnap meg kell küzdenie. Hol van ebben hely egy lélegzetvételnyi szünetnek, önmagunknak, az életünknek?

A sietség ma már nem korlátozódik a munkára, az élet minden szféráját megfertőzte: többet kell látni, kipróbálni, készíteni egy gyors szelfit. A rohanás azonban megakadályozza, hogy megéljük az életet, élvezzük az apró dolgokat. Meyer Friedman és Ray Rosenman kardiológusok alkották meg a „sietségi betegség” kifejezést, miután észrevették, hogy sok betegük szenved időhiánytól. Úgy határozták meg a szindrómát, mint „folyamatos küzdelmet és lankadatlan kísérletet arra, hogy egyre több és több dolgot véghezvigyünk vagy elérjünk, egyre több eseményben részt vegyünk egyre kevesebb idő alatt”. A sietségi betegségben szenvedők gyorsan gondolkodnak, gyorsan beszélnek és gyorsan cselekszenek, nyomást éreznek, hogy elintézzék a dolgokat.

Az elfoglaltságot általában erénynek tekintik, pedig súlyos következményei lehetnek. A sürgetettség növeli a kortizol hormon termelését, ami hosszú távú egészségügyi problémákat, például kiégést okozhat. A rohanásban elménk a túlingereltség állapotába zárva marad, ami fáradttá, szorongóvá és ingerlékennyé, ellazulni képtelenné tesz. Beszűkült tudatállapotban gondolataink egyik teendőről a másikra ugrálnak, nem látjuk meg a pozitívumokat egy helyzetben. Ilyenkor nem a tények, hanem inkább a hiedelmeink alapján vonunk le következtetéseket. Sikereinket és pozitív tulajdonságainkat a valósnál kisebbnek látjuk, a hibáinkat és kudarcainkat viszont nagyobbnak. Teendőinkhez egy idő után már nem kapcsolódik öröm, csak kötelesség. Minél zárkózottabbakká válunk, annál kevésé leszünk fogékonyak más ötletekre.

Teremts teret!

Amikor egyik kötelezettségről a másikra ugrunk, egy olyan „forgószél” áldozataivá válunk, amely meggátolja, hogy a mindennapi elfoglaltságon túl is lássuk a világot. Ez a folytonos hiperaktivitási állapot arra késztet bennünket, hogy tehetetlenségben, robotpilóta-üzemmódban létezzünk. Minden energiánkat külső célokra fordítva, amelyek aztán idővel rozsdásodni kezdenek, és elfeledtetik velünk, mik az igazán fontos dolgok az életben. A pörgés beszűkült állapotából való kijövést nem egy utazás vagy a szabadság fogja elhozni, hanem az, ha napközben is megtanulunk megállni, elkezdeni oda vinni a figyelmünket, ahol vagyunk, ami épp velünk történik.

A külső célok kergetése gyakran a tárgyak felhalmozásával, kényszeres vásárlással is járhat. Ennek jó ellenszere, ha tudatosan ránézünk arra, mi vesz minket körbe, mire van szükségünk, mik azok a tárgyak, amelyekhez valóban jó emlékek kötnek, fontosak a számunkra, és mik azok, amelyek egyáltalán nem okoznak örömet, sőt csak a teher érzetét nyújtják. A tavasz a felhalmozott dolgaink szelektálására is lehetőséget adhat. A természetben való séta, a föld megtartó erejének érzete teret nyit stresszes gondolataink körül is. Séta közben akár elképzelhetjük, ahogy ezek a stresszes gondolatok a térben, a tavaszi erdőben úsznak, így könnyebbé válik az elengedésük is a könnyed tavaszi szellővel.

Ajánlott meditáció a slowtime.hu oldalunkról: Teres légzés beszűkültség ellen