Legtöbbünk mindig rohan, siet valahová, általában nem is annyira óhajtott célok felé, s nem hagyunk magunknak időt arra, amire tényleg kéne: megismerni egymást és azt, ami körülvesz minket. – Robert Lawson

Az iparosodás előtt évezredekig egymástól függő közösségekben éltünk, egész fiziológiánk az interperszonális kapcsolatokhoz szokott. Bár a nyugati civilizációnk eddig nem látott privát szférának enged teret, ezzel egyidejűleg el is különít másoktól, magányossá tesz. Bár mindenkinek más igénye van a másokkal való érintkezés mértékére, szinte nincs ember, aki ne lenne hajlamos szorongani, ha elzárkózik másoktól. Az utóbbi két évben, kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenki megtapasztalta ezt. Arról kevés szó esik, amikor maga a rohanás, a soha rá nem érés, a stressz vagy az elménk állandó elfoglaltsága választ el a többiektől.

Az idegrendszeri fejlődés harmadik szakaszában alakult ki a főemlősökre, az emberre egyedül jellemző szociális idegrendszer. Ennek segítségével képessé váltunk azt üzenni a másiknak, hogy biztonságosan lehet kapcsolódni hozzánk. Amikor ebben az úgynevezett ventral idegrendszeri állapotban vagyunk, elérhetőek vagyunk mások számára, kifejezzük érzéseinket, kötődünk egymáshoz. Ám ha rendszerünk veszélyt szimatol, beindul a stresszreakció, elkülönülünk másoktól, bizalmatlanná, ellenségessé válunk. Modern emberként a stressz, a túlingereltség, a városi túlstimuláció miatt viszont akkor is veszélyt érzékelünk, amikor nincs. Ezáltal könnyen lekapcsolódhatunk másokról. Az állandó rohanásban csak túlélünk, kényszeres, ismétlődő, beragadt gondolataink csapdájába esünk, csőlátásúak, beszűkült fókuszúak, túlzottan én-központúak, önzők leszünk, és automatikusan kizárunk másokat.

Csakhogy maga az izoláció is stresszel, és azonnal hatást gyakorol a szervezetre azáltal, hogy növeli a stresszhormonok szintjét. A modern életre jellemző elkülönülés mély változásokat okoz az agyunkban is. Egy egereken végzett kutatás szerint már két hét izoláció is elég ahhoz, hogy az agyban drasztikus változások álljanak be. Az elszigetelő digitális világ, a tévé, az internet, sőt az utóbbi időkben egye népszerűbb home office munkaforma is tovább szűkíti életterünket és elválaszt másoktól. Miközben ezek az eszközök a kapcsolódás illúzióját adják, így észrevétlenül leépítik az igényeinket a valós kapcsolatokra.

Nyiss a világra!

Mivel stresszválaszba ragadva egyáltalán nem tudunk másokhoz kapcsolódni, fontos, hogy először megtanuljuk megnyugtatni, visszaszabályozni idegrendszerünket, hogy hozzáférhetőek legyünk. Az idegrendszerünk új, szociális vágusz ága születésünk után alakul ki, működése attól függ, milyen környezet vett minket körbe. Ennek ellenére idegrendszerünk felnőtt korban is egyensúlyozható, ha gondoskodunk róla. Hogyan stimulálhatjuk ezt az ideget?

Már hidegzuhannyal is tudjuk csökkenteni az üss vagy fuss választ és növelni a pihenj és eméssz üzemmódot. A könnyű testmozgás, például a tánc, az éneklés, a mantrázás, a különféle légzőgyakorlatok, a nyugodt táplálkozás bevezetése az életmódba vagy a feldolgozott élelmiszerek elhagyása szintén aktiválják/karbantartják az idegrendszerünket. A képernyőidő csökkentése, az élő baráti beszélgetések, találkozók újra összekapcsolnak másokkal, és segítenek a bezártságunkból nyitni a világ felé.

Ajánlott meditáció a slowtime.hu oldalunkról: Orrlégzés

Oszd meg másokkal is a cikket!